Népi gyógyászat, javas asszony, ólomöntés…vajon valóban tudtak gyógyítani?


nj242

Hirdetés

Hirdetés betöltése...

„Mindnyájan gyógyítással foglalkoztak, testivel és lelkivel egyaránt.” 

A Herbárium bevezetőiben már írtam azokról a gyógyítókról, akik nem végeztek orvosi tanulmányokat. Ők azok, akikre általában gondolunk, ha gyógynövényekről van szó. Pedig gyógynövény-termesztéssel már a kolostorokban is foglalkoztak a szerzetesdoktorok. Azt hiszem, ez lehet az oka, hogy a gyógynövények hatóanyagit felhasználó gyógyítás olyan szorosan összeforrt már a köztudatban a babonás szokásokkal, ami sokszor jellemző ezekre a népi gyógyítókra. Persze gyógyító és gyógyító között is van különbség. A középkortól – sőt, nyilván a kezdetektől, gondoljunk csak a sámánokra – tevékenykedő különféle javasemberek, vándorgyógyítók között is akadtak, akadnak olyanok, akik a tapasztalati tudást valóban eredményesen tudták, tudják hasznosítani és olyanok is, akik nem, így módszerük kimerül a hatás nélküli babonás rituálék alkalmazásában (aminek maximum ideig óráig tartó placebo hatása van).

A mai bejegyzésben a népi gyógyászatról és gyógyítókról lesz szó (akit bővebben érdekel a téma: klikk), egy igazán hiteles szemtanú leírásának segítségével. A szemtanú nem más, mint Illyés Gyula.

Az egészségről adott általános jellemzés szépen példázza azt, hogy micsoda tévhit él a köztudatban arról, hogy a vidéki ember mind csupa erő és kicsattan az egészségtől. Ja, és persze stresszmentesek, nyugodtak, hisz jó a levegő és nem rohannak úgy, mint a városban élők. Hát nem. Sajnos őket is „ásta a lélek”:

A pusztaiak természetesen semmitől sem voltak messzebb, mint amit városainkban általában őserőnek hívnak. Azt, hogy “ás a lélek”, vagyis “ideges vagyok”, sehol sem hallottam annyit, mint közöttük. Valóban idegesek voltak. Nemcsak az idegeikkel volt baj. Szenvedtek ők a tüdejükkel, szemükkel, fogukkal, kezükkel, lábukkal, kiváltképpen a gyomrukkal és fülükkel: az öregedés mértékében minden porcikájukkal, mint általában a halandók. Hogy némely körökben mégis elterjedt róluk, hogy nem betegesek? Betegeskedni valóban nem betegeskedtek sokat, nem nyomták az ágyat. Tüsszentettek, és meghaltak; egy szellőszó sírba vitte őket. “Hányt vért is a lelkem – mondták siránkozva temetés után az özvegyek, – de azt már megszokta, mert tíz év óta hányt.” Vagyis “más baja lehetett szegénynek”. Rendszerint volt is. Negyvenöt-ötven év körüli öreg emberek arcáról lerítt, hogy három-négy, egymástól teljesen különálló halálos kór is dolgozik bennük, szinte versenyezve, hogy melyik ér előbb célhoz, melyiknek ejti ki szép latin nevét az orvos elismerő főbólintások közben: “ilyen esetet sem láttam, ennek már a haja szálában is benne volt a rák”. – “Mikor feküdt le?” – kérdezte. Tegnap este. “Még reggel akkor is tett-vett a ház körül a galambom” – válaszolt valamelyik szomorú hátramaradott. – “Hát nem látták, hogy beteg?” – Vállvonítás. Csak egy kis teát kért vagy téglát a hasára; száraz betegsége volt.

/kép: Rostával gyógyítás, Borsa-völgy (Máramaros megye). Vajkai Aurél felvétele, 1940-es évek/

A bajoszlatók igen népszerűek voltak (ennek természetesen anyagai okai is voltak), tekintélyesek és titokzatosak:

 

A falusiak tömegesen látogatták őket, a szilasi javas háza előtt három-négy kocsi várakozott. A cselédek azonban nehezen mozdulhattak. Egy-egy béresasszony, ha elvándorolt a gyógyítókhoz, egy egész puszta segélykérésének, panaszának volt postája, s a maga baján kívül legalább még harmincféle nyavalyára kért tanácsot. A tudós emberek távolból, üzenettel is gyógyítottak, de ha tehették, személyesen is fölkeresték híveiket. Valamelyik bizalmasuknál szálltak meg. A szoba azon nyomban szentéllyé alakult. A cselédek egymásnak adták a kilincset. Előre megbeszélt rendben járultak a gyógyítók elé, világossal az asszonyok, a szürkület beköszöntése után az emberek. Hajnalig folyt a sürgés-forgás, pusmogás, sugdosás. A bajoszlatók rendszerint csak egy éjszakára maradtak, noha a cselédek hónapszámra maguknál tartották volna ezeket az éneklő hangú, töpörödött anyókákat és ájtatosképű aggastyánokat. Bár nem mind volt öreg. A szilasi ember például javakorabeli szép szál férfi volt, szakálltalan; tudósságát csak az jelezte, hogy beszélni húnyt szemmel beszélt. De sehol sem virradhattak meg, mert ha világossal mentek el, elvitték a szavuk erejét.

Amiben igazi vonzerejük volt és van a mai napig: nem mondanak le senkiről – akkor sem, ha bármilyen szomorú is, de indokolt lenne.

 

Az orvos sejtette, hogy a beteget valamelyik javas kezelte, de semmit sem tehetett ellene, akkor sem, ha akart. A pusztaiak az orvost is az urak közé számították s ha csak nem tette le a népi rokonszenv megnyerésének hétpróbás nagy vizsgáját: a szívvel, idegekkel, pórusokkal elsajátított egyenlőséget, nem bíztak benne. A tudós emberekben bíztak. Nemcsak mert azok közülük valók voltak s érthető emberi nyelvet beszéltek; azért is, mert azok nem ismertek reménytelen esetet. A javasok senkiről sem mondtak le, nem vontak vállat, ájtatosra kényszeríttet arccal adva a hozzátartozók értésére, hogy itt már csak az isten segíthet. Ők mindenkin segítettek. Takács bácsiba harminc évvel azelőtt már csak hálni járt a lélek, amikor foga között valami méregerős gyökérrel fekete tyúk árnyékába ültették. Kilábalt, maga sem tudta, miből. Mert a javasokhoz csak olyan bajjal volt illendő fordulni, amelyről senki sem tudta, hogy mitől van. Apróbb nyavalyáknak a pusztán is akadt tudója.

/kép: Szenesvíz készítése igézés ellen, Kakasd (Tolna megye),1968./

Néhány gyógymód – kipróbáltak és babonák:

Aki az állatok betegségéhez értett, azt az emberek a maguk bajáról is bizalommal kérdezgették. Gyomorfájdalmak ellen a kocsisok a lovakba éppúgy katángkóró-főzetet töltöttek, akár saját magukba. Vérhasra, amely elég gyakori volt köztük, az apróbojtorján főzetét használták. Epegörcs ellen kígyóhagymát, érelmeszesedés ellen fokhagymát pálinkában, megfelelő ráolvasással. Köhögés ellen Szerentséséknél én is őrölt kukorica levét kaptam mézzel, miután a legegyszerűbb és leggyökeresebb gyógyszert, a vizelettel való gargarizálást finnyásan elutasítottam.

/képek:Kelés gyógyítása „lucatojással”, Dercen (Bereg megye). Gönyey (Ébner) Sándor felvétele, 1940.

A ló hályogos szemébe a kocsisok cukorral kevert, finomra tört üvegport fújtak, s az elmarta a hályogot. Az állatok fájós daganataiba farkasalma gyökeret húztak, az jó gyulladást keltett, és összegyűjtötte a gennyet. A kocsisok oly biztos kézzel böködték az állatokat, akár a csizmadia a talpbőrt. Éppilyen könnyen nyúltak az emberekhez is. Mindinkább csak azokhoz nyúlhattak. Az uradalom nem méltányolta tudásukat, állatorvost szerződtetett. De lassanként az állatorvoshoz vitték jószágaikat a cselédek és a parasztok is. Maguk még rendületlenül nyelték a kotyvalékokat, de a tehenekhez már aggodalmas képpel hívták a tudomány képviselőjét.

A juhász gyógyítás közben.Az egyik bárány fülén rühesedést vett észre. Maga által keresett patikai anyagból fertőtlenítő folyadékot tölt rá. Raffay Anna felvétele, Sárköz, 1953./

 

Igaz, hogy az orvosok se tehettek túl sok mindent:


Az uradalomnak abban az időben már volt megállapodása az egyik szomszéd falu orvosával; az orvos évi konvencióért ápolta a cselédeket és azok gyermekeit 12 éves korig, sajnos, a javasokénál alig változatosabb gyógyszerekkel. Hashajtónál és aszpirinnél ezek az orvosok mást nem igen rendeltek; minden fájós fogat kihúztak. Az uradalmak inkább a fegyelem kedvéért tartották őket, azért, hogy a cselédek betegség ürügyével ne vonhassák ki magukat a dologból. Az orvosokat az uradalmi hintó hordta ki a pusztára, megjelenésük annyi volt, mint a lélekharang; Rácegresen a “doktorfogat” láttára az asszonyok keresztet vetettek, elmormoltak egy hamar imát, a betegnek már nem sok lehetett hátra. Hivatalos segítséget a hozzátartozók csak a végső pillanatban kértek, amikor a beteg már elfeketedett. “Tessék gyorsan kihozni az orvost – dünnyögte egy-egy elkomorult apa vagy fiú – nem szeretném, ha bajom esnék.” Előfordult ugyanis, hogy egy-egy fiatalabb s még lelkiismeretesebb orvos vétkes hanyagságért feljelentést tett.

 

A betegséghez való hozzáállás ilyen körülmények között….:

A törvény értelmében a beteg cselédet negyvenöt napig az uradalomnak kell gyógyíttatnia. Ezt a cselédek azonban nem igen veszik igénybe. Újabban a legtöbb uradalom a felvételre jelentkezőket orvosi vizsgálatnak veti alá és csak a vasegészségeseket alkalmazza; azokat pedig, akik évközben betegeskedtek, elbocsátja. A szomszédos x.-i uradalom – egy nemzetközi híres iparvállalat tulajdona – házitörvényül akarta bevezetni, hogy a munkából bármi ürüggyel nyolc napnál tovább elmaradó cselédeknek év végén fel kell mondani. A legérdekesebb a megindoklás volt. Külföldön a munkásjóléti intézmények annyi áldozatra kényszerítik a céget, hogy ott, ahol lehet, a legszigorúbban takarékoskodni kell. – X.-en lehet.

/kép: Fejfájás gyógyítása, Diószegi Vilmos felvétele, 1951./

….nem is lehetett volna más:

Szégyen volt a betegség? Mindenki addig rejtegette, ameddig tudta. A cselédek nyögtek, sziszegtek, fájlalták az oldalukat, sőt előfordult, hogy tettették a betegséget, de azt, hogy “beteg vagyok”, nehezen ejtették ki. Irtóztak a betegágytól is. Aki világossal is cihák között feküdt, arra mint bélpoklosra tekintettek. Aki pedig hetekig nem mozdult ki a házból, azt gondolatban már el is temették.

Akivel bizalmasan lehetett tárgyalni, az a javas volt:

De a javasokkal őszinték voltak. Azok előtt kitárták a szívüket, tudták, hogy azok nem mondhatják tovább a dolgot. Meg hát azok úgyis beláttak az emberbe. Horváth néninek az udvardi asszony a belépéskor megmondta, hogy kelet felől jött, és “homályosodik a szíve.” Takács néninek, hogy férfi miatt van baja.

/kép:Kilenc rongybaba fehérfolyásban szenvedő asszony derekára kötve. Göcsej, Zala megye), 1902./

Ezért hittek is benne:

 

/kép: Beteg gyerek gyógyítása, ólomöntéssel, Szenna (Somogy megye). Palotay Gertrúd felvétele, 1930/

 

S aki hitt, az meg is gyógyult, mi van ebben csodálatos? Nagy István bácsi felesége olyan hasogatást érzett a két combjában, hogy hetekig nem hunyta le éjszaka a szemét. Járt a doktornál, de semmi orvosság nem használt. Az udvardi asszony a beteg részre tenyere élével keresztbe jeleket huzigált. Aztán egy jó félórára a falnak fordult. Semmit nem adott. “Kilenced napra jöjjön el újra” – mondta végre. Nagy néni csak azért ment el, hogy egy pár tyúkkal lerója háláját, mert közben teljesen meggyógyult. Az alsómajori Szabó-fiút nem a rosszaság vitte arra, hogy egy városjárt “kitanult” nőszemély miatt el akarta hagyni fiatal feleségét, hanem, ha jól emlékszem, a holdfény játéka az istálló ablaküvegén. A javasember orvosságot rendelt neki is, a feleségének is. Addig szedték, míg minden rendbe nem jött.

Akiben hittek, annak előírását betartották – akiben nem, annak nem:

„Azok még értettek az orvossághoz” – mondták a cselédek a javasokról. Olyan gyógyszert rendeltek, hogy a páciens szeme szikrát hányt, amikor bevette – de vajjon nem épp emiatt gyógyult-e meg tőle? Áldozat nélkül semmitől nem lehet megszabadulni: a gyógyszer penitencia volt. Az öreg falusi orvosok nevetve oktatták ki fiatal kartársaikat, hogy a cselédeknek lehetőleg csak keserű orvosságot rendeljenek, minél keserűbb, annál jobb. És lehetőleg mindent folyadék alakjában. Abban esetleg még bíznak és beveszik. A porokat nem szerették. Mert a baj ott kezdődött, hogy az orvos utasításait a cselédek a legritkább esetben követték. Mikor Gallé néni a kilencedik gyerek után meghalt, szalmazsákjában megtalálták mind a gyógyszert, amelyet az orvos az utolsó két évben adott neki. Szabadi bácsiról mindenki tudta, hogy az ispán pofonja gyógyította meg. Székrekedése volt, már elképzelhetetlenül hosszú ideje. Az irodából naponta ricinusolajat küldtek neki, de csak nem mutatkozott a munkánál. Végre behívatták. Szabadi bácsi megjelent, hóna alatt egy pintes üveggel, gondosan összegyűjtötte abba a napi adagokat. Ott helyben belé akarták önteni. „Vedd be, vagy nyakon váglak” – kiáltott rá az ispán. Nyakon vágta, és másnapra munkába rendelte. Szabadi bácsi meghajolt, és nem panaszkodott többet. Természetesen a diétát sem tartották be. De nem tartották be a legelemibb rendelkezéseket sem. A negyvenfokos lázban hánytorgó tífuszosnak savanyú káposztát adtak. A gyomorfekélyesnek paprikás krumplit. “Úgy megkívánta szegény.” Nem volt szívük visszautasítani.

/kép: Mandulagyulladás gyógyítása Egyházaskozáron (Baranya megye), Diószegi Vilmos felvétele, 1951./

Mit tehettek az orvosok ilyen helyzetben? Javasemberré változtak:

Az orvosoknak is egy kicsit kuruzslóknak kellett lenniök, ha sikert akartak elérni. Nem volt adoma az e.-i patikus meggazdagodásának története. Az orvosságot a recept szerint készítette, de mikor a parasztok kezébe nyomta, bizalmasan a fülükbe súgta, hogy az csak úgy használ, ha a beteg éjfélkor, a keresztút porába rajzolt kör közepén veszi be, azután a botot a háta mögé hajítja és visszanézés nélkül fut haza. A borogatáshoz “szótlan vizet”, a patakból szótlanul hozott vizet rendelt. Minden gyógyszerhez adott megfelelő használati utasítást. A hatodik pusztáról is hozzá jártak.

/kép: Gyógynövényárus asszonyok a szegedi (Csongrád megye) piacon. Grynaeus Tamás felvétele, 1958./

Végezetül egy keserédes történet:

Hogy vidáman fejezzem be, még csak a vándorröntgenológust említem meg. Hatalmas ládában, hátán hozta készülékét, amely villanyozásra is szolgált, sőt azonkívül a “vér állását” is megmutatta. Akikkel a kísérletek során bizalmas viszonyba került, azokat este, nagy titokban, megröntgenezte. A rossz nyelvek szerint égő villanylámpát helyezett a beteg szájába, aztán a másik felén bekandikált. Vagy ezen is inkább szomorkodni illik? Takács bácsit és Vadócz bácsit röntgenezte meg, állítólag, fejenként négy tojásért.

 /képek: Magyar Néprajzi Múzeum/

forrás: csombor.blog.hu

Hirdetés

Olvass betegségekről, gyógymódokról, kutatásokról, hírekről, életmód, és tudomány kategóriában! DIABETIKA.HU >>>>>