Ma van Szent Iván napja, a nyári napforduló ünnepe már 514 éve


tűzugr

Hirdetés

Hirdetés betöltése...

Ma van 514 éve, hogy 1500. június 24.-én elkezdték ünnepelni a nyári napfordulót. A tűz tisztító, gonosz-űző erejébe vetett hit az alapja a Szent Iván-napi tűzugrás hazánkban délszláv közvetítéssel elterjedt szokásának is. Az ekkor gyújtott tűzről azt tartották, hogy megvéd a köd, a jégeső és a dögvész ellen, elősegíti a jó termést. A szertartásos tűzgyújtásnak egészség- és szerelemvarázsló célzata is volt. A Szent Iván-napi hagyomány a magyar nyelvterület északi és déli peremvidékén maradt élő legtovább. A korai írásos források már a 15. századtól szólnak a szokásról. A helyi adatok szerint a tüzet táplálhatta zsúpszalma, rőzse, kidöntött májusfa, gaz de akár szemét is. Egyes falvakban (pl. Kolon, Drégelypalánk) a tűzrevalót lányok gyűjtötték össze és ők is gyújtották meg. A csallóközi leírások szerint a tűzrevaló összeszedése a legények feladata volt. Előző este végigmentek kocsival a falun. A házakhoz bekiabáltak. “Rőzsét, rőzsét, adjanak rőzsét! Ha nem adnak rőzsét, elvisszük a tőkét!” 


A tüzet gyakran szabályos négyszög alakúra rakták. A szertartásos meggyújtás részeként egy lány háromszor körbejárta, vízzel meghintette, a máglya tetejére tették az előző évi aratókoszorút végül egy legény háromszor körülfutotta fáklyával, majd meggyújtotta. A lángoló tüzet pajkos és párosító szövegek kiabálása közben átugrálták. A szokás lényeges eleme a szerelemvarázslás. Erre utaló elemeket találhatunk a Szent Iván-napi rítusénekekben is. Gyakran azért hosszúak ezek a szövegek mert a falu összes fiatalját kiénekelték benne.

Természetesen a szerelmi varázslás mellett más hiedelmek is fennmaradtak különböző falvakból a tűzgyújtáshoz kapcsolódva. A néphit szerint a gaz elégetése után az idei termés jobb lesz, vagy a jégveréstől védi a határt a tűz füstje. A Szent Iván-napi tűznek egészségvarázsló jellege is volt. A tűz átugrása is ilyen értelmezést kaphatott, illetve a felette füstölt különféle növények is ezáltal nyertek gyógyító erőt. A daganatokat megfüstölt virágzó bodzaággal gyógyították vagy fodormentát és tisztesfüvet füstöltek mellfájás ellen. Aki a tűzbe aszalt körtét vagy almát dobott megóvta magát a betegségektől.

napjainkban is él a nyárközépi tűzgyújtás szokása.

Bár a nyári napforduló tűzünnepét már évszázadok óta Szent Iván (János) napjának (június 24) előestéjén tartják, és éppen ezért a legtöbb ember szemében keresztény ünnepnek számít, kétségtelen tény, hogy máig eleven szokásrendszere a kereszténységet messze megelőző korokból ered.

A nyári napforduló vagy nyárközép napja a Nap évenként ismétlődő (látszólagos) útjának egyik fontos állomása.

A Nap, amely a téli napfordulótól kezdve fokozatosan egyre magasabbra hágott az égen, ezen a napon éri el pályájának csúcsát. Ez a nap a Nap életének felezőpontja, amit majd a hanyatlás féléves periódusa követ.

A Nap dicsőítése (a hottászólás alapján javítva)

Az ősi ember, aki még mágikus összhangban élt a természettel, a nyárközépi tűzgyújtással minden bizonnyal az éppen tetőponton álló Napot ünnepelte.

A kereszténység uralomra jutása után a Nap megsegítésének motívuma fokozatosan a háttérbe szorult, ennek ellenére a tűzünnep megőrizte mágikus karakterét. Ez mindenekelőtt magának a tűznek volt köszönhető, amelyet a régi korok emberei gyakorlati haszna mellett a világosság, a tisztaság, az egészség, az elevenség,a szenvedély, a szerelem és az örök megújulás jelképének tekintettek. Így válik érthetővé, hogy miért pont a megtisztulással, a gyógyítással, az egészség megőrzésével, a szerelemmel, a házassággal és a termékenységgel kapcsolatos mágikus praktikákat gyakorolták Európa-szerte Szent Iván varázslatos éjszakáján.

Egy középkori krónikás szerint a nyári napforduló ünnepét a következő, tűzzel kapcsolatos mágikus népszokások jellemzik:

  1. hatalmas örömtüzek gyújtása;
  2. a szántóföldek megkerülése égő faágakkal;
  3. lángoló kerék legurítása egy magaslatról.

Egy XVI. századi krónikából megtudhatjuk, hogy Németország szinte minden településén örömtüzeket gyújtottak Szent János napjának előestéjén.
A környék apraja-nagyja összegyűlt egy-egy ilyen tűz körül, ahol énekkel és körtánccal múlatták az időt. Az emberek üröm- és verbénafüzéreket aggattak magukra, a tüzet pedig a kezükben tartott szarkalábcsokron keresztül nézték, abban a hitben, hogy ez megőrzi szemük épségét az elkövetkezendő egy évben. Hajnaltájt az ürmöt és a verbénát bedobálták a tűzbe, a következő szavak kíséretében: Hagyjon el minden balszerencsém és égjen el ezekkel.

Guruló tűzkerék Lotharingiában nagy halom szalmát gyűjtöttek össze egy domb tetején.

Ezt követően hatalmas fakereket építettek, majd teljesen beburkolták a szalmával. A kereket úgy tették némileg irányíthatóvá, hogy egy hosszú, mindkét oldalon messzire kiálló tengelyrudat illesztettek bele.

Éjfél felé lángra lobbantották a kereket, és örömujjongásokkal kísérve elindították lefelé a lejtőn. A mellette futó legényeknek az volt a feladatuk, hogy a tüzes monstrumot egy közeli folyóba tereljék. Ha ez sikerült, a környék lakói bőséges szüretre számíthattak abban az évben. Talán mondanunk sem kell, hogy a lejtőn leguruló tüzes kerék a Napot jelképezi, amely a nyári napforduló után életének hanyatló periódusába lép.

A XIX. század végéig szinte nem volt olyan falu Európában, ahol ne lángoltak volna fel a nyárközépi tüzek.

Németország egyes vidékein a gyerekek házról-házra járva gyűjtötték össze a tüzelőt a Szent János-éji örömtűzhöz. Azt gondolták, hogy aki nem járul hozzá a közös tűzhöz, annak a vetésén nem lesz áldás, különösen a kendere marad csökött. Ezen az éjszakán sok gazda kioltotta a tüzet házi tűzhelyén, s egy olyan zsarátnokkal gyújtotta meg újra, amely a közös nyárközépi máglyáról származott. Számos helyen úgy hitték, hogy aki átugorja a tüzet, azt nem gyötri majd a hátfájás aratáskor. Bajorország egyes vidékein az öregek az örömtűzből származó botokat dugdosták a földbe, abban a reményben, hogy ez magasabbra növeszti majd a lent. Ez a szokás minden bizonnyal összefügg azzal a hagyománnyal, hogy a nyárközépi tűz lángjainak magassága meghatározza a len és a kender magasságát. Sok helyen a tűz átugrálásával ugyancsak a növények növekedését próbálták meg serkenteni.

Baden környékén úgy vélték, hogy azoknak a fiataloknak a szülei fogják a legbővebb termést betakarítani, akik a legmagasabbra ugrottak a Szent János-napi tűz fölött.

Megnyílnak a hegyek

Svédországban a nyárközépi máglyákat általában a keresztutakon lobbantották lángra.

A tűz táplálásához kilencféle fára volt szükség. A falusiak egy bizonyos fajta mérges gombát dobáltak a lángok közé, hogy megtörjék a manók és más természetfeletti lények hatalmát, amelyek a néphit szerint ezen az éjszakán a legaktívabbak. A régi svédek ugyanis azt tartották, hogy a nyári napforduló éjszakáján megnyílnak a hegyek, és a föld mélyének lakói elözönlik a fenti világot. (A régi kelták Halloween éjszakájáról gondolták ugyanezt.)

Csehországban a szerelmesek koszorúkat dobáltak át egymásnak a nyárközépi tűz fölött.

Amikor a lángok lelohadtak, minden pár kezet fogott, és háromszor átugrott a tűzön. A hagyomány szerint akik ezt megtették, hamarosan összeházasodtak, ráadásul egy évre védettséget szereztek a lázzal járó betegségekkel szemben. A megpörkölt koszorúkat hazavitték; egy részével megfüstölték a házat és az istállót, hogy biztosítsák az emberek és az állatok egészségét, a többit pedig egy éven át megőrizték. Vihar idején egy keveset mindig elégettek belőle a tűzhelyen, és közben imádkoztak, hogy a vihar ne tegyen kárt a házban és a termésben.

Európa sok más vidékéhez hasonlóan Csehországban is sokáig eleven volt a kátránnyal bekent kerék magaslatokról való legurításának szokása. Ezenkívül a fiúk összegyűjtötték az elnyűtt seprűket, majd szurokba mártották és meggyújtották őket. A lángoló seprűket azután a levegőbe dobálták, vagy körbefutották velük a szántóföldeket. A seprűk csonkjait a veteményeskertek földjébe dugdosták, hogy megóvják a növényeket a bogaraktól és a férgektől.

A nyárközépi tűz különféle maradványait Európa szerte kitűnő amulettnek tartották. A hamuját a földekre szórták, hogy távol tartsa a kártevőket; a félig elégett nagyobb faágakat az eresz alá vagy a tetőszerkezethez erősítették, hogy megoltalmazza a házat a villámcsapástól és a tűzvésztől; az elszenesedett kisebb gallyakat pedig előszeretettel alkalmazták az emberek és az állatok ellen irányuló rontás elhárítására. Az állatok rontástól való megóvásának egy másik elterjedt módja az volt, hogy a nyájat vagy a csordát keresztülhajtották a kialvófélben lévő tűzön vagy a kialudt tűz hamuján.

Litvániában másnap reggel azok a legények, akik a Szent Iván-éji tüzet táplálták, nagy mennyiségű tejet és tejterméket kaptak a tehenes gazdáktól, hálából, amiért újabb egy évre sikerült megakadályozni a fekete boszorkányokat a tej elrablásában. Szintén általános volt a nyárközépi tűzben megégett gyümölcsök gyógyító erejébe vetett hit.

Szeged környékén például tűzbe dobott, majd onnan kipiszkált almát fogyasztottak a torok- és hasfájás elmulasztására vagy megelőzésére.

Láthatatlanná tevő páfránymag

A nyári napforduló ünnepét egykor a jövendőmondásra is különösen alkalmasnak tartották.
Karcagon és Kéthelyen a Szent Iván-nap előtti kakukkszó olcsó, az utána való drága gabonát jósolt. A palóc lányok a tűz kialvása után a kenderföldre mentek, és ott egyenként a kenderbe heveredtek. Azt tartották, hogy amelyikük után a letiport kender feláll, az egy éven belül férjhez megy. Abaúj-Torna megyében a fiatal házasok 13 szem parazsat tettek egy fazékba. Az asszony felhajította a fazekat jó magasra, és ha egy szem parázs sem hullott ki belőle, boldog családi életre számíthattak.

A néphit szerint Szent Iván előestéjén virágzik a páfrány.
Az aranyosan fénylő virág csak néhány pillanatig él, azután elhervad és elenyészik. Aki keresve-keresetlen mégis rálel, érteni fogja az állatok nyelvét és meglátja a földbe rejtett kincseket. A dunántúli Somló vidékén úgy tudják, hogy a boszorkányok a páfrány virágának köszönhetik mágikus erejüket és tudásukat.

A szatmári Sárközben azt is tudni vélték, hogy aki megszerzi a páfrány virágát, nem csak az állatok, hanem a füvek és a fák beszédét is megérti.
A páfrány virágát vagy magját egykor Európa-szerte láthatatlanná tevő varázsszernek tartották.

A következő szavak Shakespeare IV. Henrik című drámájában hangzanak el: “páfránymag balzsamunk van, s láthatatlanul járunk-kelünk”.

A néphit szerint azonban szinte lehetetlen megszerezni a páfrány virágát, mert a bimbó fakadását kísérő mágikus fuvallat mély álmot bocsát az emberre. Sokan úgy tudják, hogy abban a pillanatban, amikor a virág kinyílik, odarepül egy apró madár, és elragadja az ember elől. Mások viszont azt tartják, hogy maga az ördög szakítja le a virágot, mivel nem akarja, hogy más is rendelkezzen az általa birtokolt mágikus erővel.

Forrás: www.netpolgar.network.hu

Hirdetés

Olvass betegségekről, gyógymódokról, kutatásokról, hírekről, életmód, és tudomány kategóriában! DIABETIKA.HU >>>>>