Dózsa izzó vaskoronája – a nemesek bosszúja


41005

Hirdetés

Hirdetés betöltése...

A közép-és kora újkor történetét áttekintve azt láthatjuk, hogy a parasztfelkelések, a társadalmi rend elleni nyílt lázadások egytől-egyig elbuktak, leverettek és a nemesek bosszújának lettek kiszolgáltatva. A történészek mindössze két győztes parasztfelkelést tartanak számon: a svájciak és a hollandok függetlenségi harcait, de ott nem csak parasztok harcoltak, és az idegen hatalom kiszorításával megteremtették a két ország máig tartó függetlenségét. Magyarország legnagyobb jobbágyfelkelése nem ilyen volt: itt nem kellett külhatalom ellen küzdeni, sőt éppen az volt a felkelés egyik oka, hogy nem engedték a kereszteseket a török ellen vonulni. Mi volt innentől a keresztesek célja? Mit kaptak a jobbágyok büntetésül? Mihez kezdtek a győztesek a felkelésben részt vett egyháziakkal és nemesekkel? A Dózsa-féle parasztfelkelést taglaló írásunk második részében ezekre kerestük a választ.

Másnapos Dózsa György

A Dózsa-felkelés júniusban érte el tetőpontját. A fősereg ekkor vette ostrom alá a stratégiai jelentőségű Temesvárat, melyet Báthori István nádor védett. Dózsa György minden valószínűség szerint tudatosan választotta a Temesközt a fősereg tartózkodási helyéül. A mocsaras, több folyó által határolt vidék védekezésre alkalmasabb volt, mint a nyílt Alföld. Temesvárat sem hiába ostromolta a székely vezér: a felkelés bázisát akarta itt kialakítani.

Ennek ellenére Dózsa nem bizonyult katonai stratégának: arra számított, hogy lesz ideje, az ostrom alatt a tábori élet is lazult, a keresztesek nem egyszer erdei vadászattal töltötték az idejüket, várva a várbeliek éhhalálára. A városban rekedt Báthori István nádor – ő és Szapolyai János kölcsönösen utálták egymást – még levelet is ki tudott csempészni a laza ostromgyűrűn át az erdélyi vajdának, aki Gyulafehérváron kapta kézhez a levelet. Dózsa egy végzetes hibát akkor követett el, amikor nem küldött felderítőket, hogy ostromló seregének „hátországát” fedezze.

Szapolyai egyébként is elkötelezte magát, hogy pontot tesz a felkelés végére: ekkorra már vajdaként egész Erdély katonaságát mozgósította. A későbbi János királynak sikerült meglepnie Dózsa hadait: maga Dózsa éppen az előző esti mulatságot próbálta kiheverni, amikor meglepte őket az erdélyi vajda hada. Az erős szervezet és az adrenalin azonban megtette a magáét, mert az előző napi részegség ellenére csatára rendezte hadait és szembeszállt a nemesekkel.

Akármekkora harcértéket is képviselt Dózsa hada – ne feledjük: lovassága és tüzérsége is volt, korántsem egyetlen kaszával felszerelt jobbágyi tömegről van szó! -, Szapolyai jobban szervezett, a török elleni háborúkban harcedzetté vált serege ellen nyílt színi csatában nem volt esélye. A keresztes had nem sokáig bírta: a július 15-i temesvári csata a fősereg fegyverletételével és menekülésével végződött. A bosszúra éhes nemesi had sem maradt el a kegyetlenkedésben: Brutus János Mihály szerint Szapolyai megtiltotta katonáinak, hogy bárkit is élve elfogjanak. Ennek ellenére több felkelő is élve került a győztes nemesek kezére.

A mindent eldöntő temesvári csatában esett fogságba Dózsa György is. Egyes történetírók viszont nem is tudnak csatáról. Szerémi György szerint például a nemesek egy kémszemle során fogták el Dózsát, megint mások szerint Szapolyai fogatta le, amikor megtévesztő módon tárgyalásra hívta. Sőt II. Ulászló, amikor később Miksa német-római uralkodónak írott levelében beszámolt a felkelésről, azt  állítja, hogy a keresztesek adták ki Dózsát Szapolyainak, miután a parasztok csata nélkül szétoszlottak. Ez is mutatja, hogy a felkelésről szóló számtalan forrás nem egy helyen ellentmondásokban szenved.

A fősereg megsemmisülésével a felkelés sorsa is végleg eldőlt. De hátra volt még a két ellenséges fővezér, Dózsa és Szapolyai testvéreinek a harca. Alig egy héttel a temesvári fegyverletétel után György öccsének, Dózsa Gergely hadát a Pest melletti gubacsi csatában verte szét Bornemissza János budai várnagy és a későbbi király öccse, Szapolyai György nemesi hada, miközben északabbra az egri püspök csapatai tettek rendet. Dózsa Gergely maga is fogságba esett.

A szétszórt seregeket Szerémségtől Munkácsig a helyi erők és végváriak verték szét. Legtovább Lőrinc pap seregrésze tartott ki, őt és kereszteseit csak Kolozsvár környékén tudta utolérni és szétszórni a nemesi sereg – kísérteties hasonlóságot mutatva ebben az 1437-1438-as parasztfelkeléssel.

Mi volt a felkelés célja?

Az ország elfoglalása ekkora seregnek katonailag lehetetlen volt – ezt ők maguk is jól tudták. A királyság megdöntése tehát nem szerepelhetettt Dózsáék céljaként. Logikusabb az az állítás, hogy Dózsáék a „közös ellenség”, a török ellen akartak vonulni és sikereket elérni. Egy győztes sereg, amely nemcsak Magyarországnak, de a keresztény világnak is jó szolgálatot tesz, jutalma nem maradt volna el. Hunyadi Jánost és Dózsa Györgyöt – már csak hadászati tehetségük alapján is – persze értelmetlen összehasonlítani, ám elképzelhető, hogy eleinte Dózsa így képzelte el a paraszti jogok érvényesítését.

A legelfogadhatóbb magyarázatnak az tűnik, hogy minden régióban megkísérelték felőrölni és engedményekre kényszeríteni a nemességet, ahogy azt Budai Nagy Antal is tette Erdélyben 76 évvel azelőtt. Más kérdés, hogy az Erdélyben kivívott jogokat a nemesség nem tartotta be, hanem ismét fegyverhez nyúlt.

Romsics Ignác a forrásokat összevetve a nemesi kiváltságok eltörlésében látja Dózsáék célját, ami a huszita mozgalmakhoz hasonlítható. A nemesi oklevelek elégetése is a fennálló jogrend eltörlésére való törekvést bizonyítja.

Katonailag a felkelés bukásához, leveréséhez elsősorban a keresztes seregek szétszórtsága járult hozzá. Dózsa minden égtáj felé küldött egy-egy sereget, hogy terjesszék ki a felkelést, ami bár részben sikerült is, a fősereget rendkívül meggyengítette. Ezzel bár elérték, hogy 37 vár, illetve város került a keresztesek kezére, vagy állt melléjük Gönctől-Szalánkeménig és Soprontól az erdélyi Besztercéig, ez csak szétforgácsolta erőiket.

Nemesi kannibalizmus

A felkelést tehát nem a gyengekezű király, hanem a nemesek verték le saját erejükből, ami előrevetítette, hogy a király a megtorlásba sem tud majd beleszólni. Az egyértelmű volt, hogy a vezérekre halálbüntetés vár, de az sem akármilyen formában; a kor kegyetlen volt, ahogy a felkelés is, de ami azután következett, az a kortársakat is meglepte.

Dózsa György kivégzésére valamikor júliusban került sor Temesvárott. Amíg a vezért egy földalatti veremben tartották, már készülhettek valamire, mert testőrségének negyven tagját közben éheztették. Ezalatt Szapolyai és Báthori megtették a kivégzés előkészületeit. A keresztes vezér előtt öccse, Gergely kivégzésére került sor, aki részére György bátyja kegyelmet kért (legalábbis könnyű halálnemet), amit Gergely viszautasított: ő bátyja sorsában akart osztozkodni. A végzetes napon Dózsát a hóhér félmeztelenre vetkőztette, majd egy fa-trónszékhez kötözték. Az izzó vastrónt nem említik a források, az csak utólag kialakult legenda, amit Petőfi Sándor: A nép nevében c. versében még elterjedtebbé tett. Egyébként egy felhevített vastákolmányt megközelíteni sem lehet, nemhogy odavezetni és rákötözni valakit.

Dózsa végignézte öccse lefejezését – megkönnyebbülvén a „kegyes” végrehajtáson. De vele szemben már nem ismertek kegyelemet a győztesek. Temesvár közönségének figyelme közepette ráerőltettek Dózsa fejére egy abroncsból rögtönzött, előre felhevített vaskoronát. Dózsa a legtöbb történetíró szerint egy hang nélkül tűrte a kínzásokat, míg egyikük szerint vér (vagy hasonló) patakzott ki orrán és fülén. A legembertelenebb csak ezután következett: elővezették tömlöcükből a 9 életben maradt hajdú-testőrt, majd felszólították őket, hogy egyenek vezérük felhevített fogóval letépkedett húsából. Hármójukat, kik vonakodtak az emberevésre, helyben felkoncoltak, míg a hat életben maradtnak büntetlenséget ígértek, ha részt vesznek a kegyetlen elrettentésben.

Verancsics Antal zenéről és Dózsa körbetáncolásáról is ír – szerinte a hajdúknak körönként kellett egyet harapniuk vezérükből. A szenvedést némán tűrő Dózsa ekkor megszólalt: „kutyakölyköket neveltem magamnak…”. Verancsis beszámolójában egy különleges kútfőt is említ, miszerint neki ezeket gyermekkorában az egyik (már öregember) túlélő mesélte, aki úgy menekült meg annak idején, hogy evett Dózsa húsából.

Székely Dózsa György testét ezt követően lefejezték, majd felnégyelték. Fejét Szeged, testének darabjait pedig Fehérvár, Buda, Pest és Nagyvárad városkapuira szegezték. A nemesekkel szemben elvileg nem lehetett kegyetlen, megalázó kivégzési módokat alkalmazni, de az 1400-1500-as években több hasonlóan kegyetlen (bár a kannibalizmust nélkülöző) kivégzésről tudunk szerte Közép-Európában.

Dózsa Gergely testét szintén felnégyelték, a legtovább kitartó Lőrinc papot pedig máglyán égették meg, ugyanakkor mások szerint neki sikerült az erdőkön keresztül eltűnnie. A felbujtókra, tisztekre, alvezérekre mind karóba húzás, vagy más szörnyű halálnem várt – Temesvárt egyenesen karóerdő vette körül.

Második jobbágyság?

A marxista történetírás előszeretettel nevezi „nemesi ellenforradalomnak” az itt történteket, sőt a magyarországi feudalizmus új erőre kapását az 1514-es országgyűléstől számítja. A törvényhozás mindenesetre további kemény retorziókat fogalmazott meg a „paraszt söpredék”-kel szemben.  A megölt nemesekért fejdíj, elpusztult vagyonukért kártérítés járt, melyet az elkövetés helyén élő jobbágyok, faluközösségek tartoztak megfizetni, ha nincsenek meg az elkövetők. Ez nem járt azoknak a nemeseknek, akik várukat harc nélkül feladták a parasztsereg közeledtére. Bár a tiszteknek halálbüntetés járt, a parasztság (“mely nélkül a nemesség nem sokat ér”) személyében sértetlen maradt a XIV. törvénycikk szerint.

Sokan 1514-től számítják a parasztság röghöz kötését, az ún. „második jobbágyságot”, ugyanis a törvénycikkek a földesúr beleegyezéséhez kötötték a jobbágyok költözési jogát, „örökös szolgaságra” ítélve a parasztokat. Ez kétségtelenül igaz is törvényi szinten, ám a földesúr-jobbágy viszonyt 1514 előtt és után is az országrészenként, sőt sokszor uradalmanként különböző szokásjog alakította. Az 1514: XXV. törvénycikk meghagyta a városba költözés lehetőségét is. Ráadásul Szapolyai János, majd Habsburg Ferdinánd alatt törvényileg állították vissza a szabad költözés jogát.

A jobbágyok adóterheit is megkísérelte a törvényhozás egységesíteni: eszerint minden jobbágytelek heti egy nap munkával (robot), havonta egy csibével, minden aratható vagy kaszálható termény egy tizedével és félévente egy libával tartozott urának, sőt karácsonyonként tíz jobbágytelek közösen egy hízott sertést tartozott ajándékozni. A földbért (census) évi egy forintban egységesítették.

A parasztok nem tarthattak fegyvert, a szankció azért kézlevágás, a hajdúk esetén kiherélés, míg második rajtakapás után halálbüntetés volt. Kifejezetten a paraszti sorból felemelkedett Bakócz bíboros ellen szólt az a törvénycikk, amely megtiltotta, hogy jobbágynak születettből püspök legyen. Különösen kegyetlen büntetést róttak azokra, akik szexuális erőszakot követtek el nemesasszonyokon: a halálbüntetés mellett leszármazóik és testvéreik (nőtlen elkövető esetén apjuk is) sohasem lehettek tisztségviselők (mint például falubírák), vagy királyi szolgák.

Egy és ugyanazon nemesség

Az egyházi rendbe tartozókat sem kerülte el a törvény: a felkelésben résztvevőkre életfogytiglani börtönbüntetést szabtak. A papok és deákok fegyverviselését is hasonlóan büntették; őrájuk nem volt ugyanis a nemeseknek szükségük, nem veszítettek ezáltal munkáskezet.

Éppen 1514-ben, Werbőczi István jogtudós törekvésére született meg a nemesek jogi egyenlősége, az egy és ugyanazon nemesség („una eademque nobilitas”), amely a nemesi demokrácia jegyében eltörölte a különbségeket a fő-, kis-, és középnemesek között. A felkelő nemesek felett ugyanakkor nem hunyhattak szemet. Például a XXXIV. törvénycikk megemlíti, hogy „Marmaros vármegyének majdnem minden nemese a parasztok pártját fogta és ezeknek minden gonosz és veszedelmes tettében résztvett” – ezért ott a kivizsgálásokat is szomszédos vármegyék szolgabírái kellett, hogy végezzék.

Minden nemes, aki a felkeléssel tartott (kivéve akik félelemből tették, majd elszöktek), teljes ingatlanvesztéssel volt büntetendő, amely birtokokat a király a meggyilkolt nemesek családjainak volt köteles továbbadni. Az új rend lefektetése mellett a gyenge kezű királyt megfosztották kegyelmezési jogától is, amelyet a parasztháborúval kapcsolatosan nem gyakorolhatott.

A polgárháború győztesének egyértelműen a nemeseket kiálthatjuk ki. A jobbágyok felett megszilárdult az uralmuk, egységes renddé szerveződtek és a király fölé kerekedtek. A háború és a megtorlás áldozatainak számáról a becslések 40-70 ezerig terjednek. Ez a vérveszteség és a királyi hatalom gyengülése leginkább az Oszmán Birodalomnak kedvezett, megkönnyítve 1526-os hadjáratuk sikerét.

Forrás:http://mult-kor.hu/20140424_dozsa_izzo_vaskoronaja_a_nemesek_bosszuja

Hirdetés

Olvass betegségekről, gyógymódokról, kutatásokról, hírekről, életmód, és tudomány kategóriában! DIABETIKA.HU >>>>>