Deák Ferenc, a puritán politikacsináló


40992

Hirdetés

Hirdetés betöltése...

„A közelmúlt idők szomorú eseményei után, s olyan viszonyok között, melyek még ma is fölállnak, lehetetlen számomra, hogy a közügyekben tevékeny részt vállaljak”. Deák Ferenc, a haza bölcse e szavakkal hárította el 1850. április 25-i levelében Anton Schmerling birodalmi igazságügy-miniszter meghívását, amely egy magánjogi szabályzás kidolgozásáról szóló tanácskozásra irányult. A volt igazságügy-miniszter tettét nem hirdette követendő példaként. Nem várta el a társadalomtól, hogy hasonlóan cselekedve visszautasítsa a bécsi udvar bárminemű megkeresését, sőt valószínűleg megértően viseltetett azok iránt, akik a levert szabadságharcot követően a megélhetés céljából hivatalt vállaltak. Lépése mégis a passzív ellenállás kezdetét jelentette Magyarországon, Deák pedig ennek a politikai programnak a szimbólumává vált. A politikus személyiségjegyeinek, következetességének, politikai érzékének és a hazájáért tenni akaró természetének köszönhette, hogy bár ő maga ezt a mintát sohasem hirdette meg, mégis, mint a korszak irányadó magyar véleményformálója, az ötvenes években híressé vált magatartásformát mindenekelőtt hozzá kötötték kortársai.

A puritán élet és az ambíciók

Deák Ferenc egész életében szerény és puritán életvitelt folytatott, amelynek előzményeit elsősorban gyermekkori éveiben kell keresnünk. Az 1803-ban, a Zala vármegyei Söjtörön született fiút – születésekor elvesztett édesanyja halála miatt – testvérei nevelték, maga a család pedig, bár régi nemesi famíliának számított, még a saját megyéjükben sem tartozott a leggazdagabb középbirtokosok közé.

Gazdaságuk korszerűsítésére, fejlesztésére pénzre, időre és ez irányú motivációra lett volna szükség, ezekből azonban Ferencnek húszas, harmincas éveiben meglehetősen kevés volt. Az éves jövedelem jelentős részét korábban családja által felvett adósságok törlesztésére kellett fordítania, a jogakadémia elvégzése után pedig megyei tisztségeket vállalt, így ezek mellett nem sok ideje marad a gazdálkodásra. Deák volt többek között a nemesi árvák ügyeit intéző megyei bizottság jegyzője, majd elnöke, megyei táblabíró és alügyész.

Hiányzott belőle az ambíció a birtokigazgatás ügyeit tekintve, de hivatásos ügyvédi praxist sem vitt, a megyei tisztségeiért pedig nem fogadott el fizetséget. Takarékos életformája elkísérte őt a későbbiekben is, ahogy nyugodtsága és az emberekben keltett rokonszenves természete sem hagyta őt cserben. Wesselényi Miklóssal, Kölcsey Ferenccel, Vörösmarty Mihállyal egyaránt barátságban állt, ahogy Kossuth Lajossal is évekig jó viszonyt ápolt, de tehetsége elismeréseként értékelhető, hogy Széchenyi István kitartóan igyekezett megnyerni őt egy, a gróf által létrehozandó párt élére, Batthyány Lajos pedig – akivel feltehetőleg ugyancsak barátságban állt – 1848-ban közjogi tudása és bölcsessége miatt meghívta kormányába igazságügy-miniszternek.

Az egész életét agglegényként élő Deák Ferenc az országos politikába az 1830-as években került be. Ez a közeg, az országgyűlés, a törvényes keretek közötti átalakulás folyamata, a reformok forradalom nélküli keresztülvitelének mikéntje az ő terepe volt. Deák a politikában találta meg magát és ezzel együtt a reformkori változásokat élő magyar politikai élet rálelt arra a higgadt realistára, aki csaknem negyven évig lett meghatározó alakja az országos közéletnek.

A reformok szolgálatában, a „kötelező” miniszterség és a szabadságharc

Az egyébként nem kifejezetten szorgalmas Deák Ferencben nem volt komoly késztetés arra, hogy népszerű karriert fusson be, a személyes dicsőség helyett erkölcsi kötelességének vélte, hogy megjelenjen az országos politikában és küzdjön a feudális rend lebontásáért. Széles körű jogi ismeretei, valamint precíz szónoki képességei – a publicisztikát nem igazán kedvelte – hamar a változásokat sürgető liberális gondolkodók legismertebbjei közé emelték őt.

A reformkori országgyűléseken felszólalt a jobbágykérdés kapcsán a jogkiterjesztés fontosságáról, a tulajdon és a szabadság lehetőségének biztosításáról, de a szólásszabadság ügye ugyancsak gondolkodásának homlokterében állt. Ez utóbbi aktualitását Wesselényi Miklós báró, Kossuth Lajos és az országgyűlési ifjak perbe fogása és bebörtönzése adta, az eljárás elleni tiltakozás vezéregyénisége Deák volt. A politikus ügyes taktikai érzékkel az országgyűlésen érte el a hozzá hasonlóan gondolkodókkal, hogy a folyamatban lévő pereket beszüntessék és az elítélteket szabadon engedjék.

A negyvenes évekre a politikai élet megkerülhetetlen személyévé váló Deák kihagyhatatlan volt az ellenzék párttá szerveződéséből. Batthyány Lajos kérésére részt vett a tömörülés programalkotásában, Kossuthtal együtt az Ellenzéki Nyilatkozat elkészítésében is kulcsszerepet vállalva. Tagja lett a létrejövő Ellenzéki Párt vezetőségének is, de az aktív politizálástól távol maradt, aminek egyik oka a betegsége volt, és az ezt enyhítendő orvosi utasítás, miszerint tartózkodjon az országos követségtől.

Ennek következtében az 1847-48-as országgyűlésen ugyan nem vett részt, de az ellenzék munkájába a forradalom időszakában bekapcsolódott, Batthyány felkérésére pedig kötelességének érezte a létrejövő magyar kormányban való részvételt. A miniszterelnök és az igazságügy-miniszter politikai gondolkodása szinte azonos volt, így nem meglepő, hogy Deák a kormányfő bizalmasa és tanácsadója, többször helyettese is volt.

A szabadságharc szeptemberi kitörésekor minisztertársaival együtt lemondott posztjáról, de az országgyűlés munkájában továbbra is részt vett. Úgy vélte, hogy ugyan a monarchia fennmaradása magyar szempontból jobb lenne, de a törvényesség talaján haladva vállalni kell a fegyveres konfliktust. Az őszi hónapokban képviselőként ténykedő Deák részvételével decemberben békeküldöttség indult a császári sereg fővezéréhez, Windisch-Gratz herceghez. A tárgyalás eredménytelen maradt, ezt követően a debreceni országgyűléstől távol maradva – a városba utazása elé akadályokat állítottak – hazatért kehidai birtokára.

A haza bölcse passzívan is tevékeny

A szabadságharc leverését követő megtorlás – tekintve, hogy az 1849-es év országgyűlési munkálataiban nem vett részt – nem érintette őt, de úgy döntött, hogy az ország közállapotára hivatkozva tartózkodik a bécsi udvar megkeresésétől. Anton Schmerling birodalmi igazságügy-miniszter egy tanácskozásra való invitálását 1850 áprilisában levélben utasította vissza. Az üzenet rövid úton ismertté vált az országban, így – Deák akaratán kívül – egy általa meg nem hirdetett politikai programmá vált az ún. passzív ellenállás. Az udvarral szembeni elutasító magatartás korántsem volt általános, de mindenesetre széleskörűnek bizonyult, különösen a nemesi vezetőréteg soraiban.

A hivatalviseléstől való távolmaradás, a visszahúzódás, a szabotázs, a hazai termékek preferálása a passzív rezisztencia lényeges elemei voltak, ahogy az ellenállás részévé vált számos más tevékenység is. A rémhírterjesztés, az öltözetben használt nemzeti színek, az adó fizetésének megtagadása, a nem megengedett körszakáll viselete, a magyar nyelv használatához való ragaszkodás minden lehetséges fórumon, a közmunkákra kirendelt járművek visszatartása vagy az állami dohánymonopólium elleni tiltakozás azzal, hogy sokan önként abbahagyták a pipázást. Ez a magatartásforma nem feltétlen volt egy tudatosan követett irány, de az abszolutizmussal szembeni fellépés egyik eszköze lett, amely kerülte a hatalommal való nyílt konfliktust.

Deák az ötvenes évek első felét kehidai birtokán élte, ahol a gazdálkodás mellett leginkább a vendéglátás tette ki napjainak jelentős részét. Nyílt politizálásba, ezáltal programalkotásba nem bocsátkozhatott, de az ország minden tájáról érkeztek látogatók Deákhoz, aki az anekdotázgatás mellett szívesen foglalkozott fafaragással is. Úgy vélte, a gépszerű munka jót tesz a gondolkodásnak, politikai megnyilvánulásait azonban csak egy szűk körnek tartogatta.

A nyilvános élet más fórumain a volt miniszter nagyon is aktív volt. Úgy döntött, 1854-ben eladja birtokait a Széchenyi családnak és jövedelemre alapozva az ország központjába, Pestre költözik. A közéletben való tudatos szerepvállalása itt nagyobb teret engedett neki, életvitelén radikálisan azonban nem változtatott. Az Angol Királynő Szállodában bérelt egy három szobás lakosztályt, amelynek ajtaja némi túlzással állandóan, bárki előtt nyitva állt. Szivarfüst és anekdotázás fogadta a látogatókat Deák szobájában, amely rövid úton társasági-politikai központtá vált.

A közéleti aktivitás Deák részéről egyrészt a különböző egyesületek (Országos Magyar Gazdasági Egyesület), társaságok (Kisfaludy Társaság) által szervezett rendezvényeken való megjelenés, illetve a Magyar Tudományos Akadémia munkájában való részvételt jelentette – az akadémia igazgatótanácsának tagja is volt -, másrészről pedig több olyan esemény is volt, amelyet szívügyének tekintett. Talán legismertebb közülük a Vörösmarty Mihály árván maradt gyermekei anyagi megsegítésére szervezett mozgalom volt, valamint a költő műveinek kiadásának kézben tartása. De segítséget nyújtott Bajza József fiának támogatásában és Arany János pályájának egyengetése is fontos volt számára.

A politikai pálya csúcsán, majd „belső emigrációban”

Nyílt politikai szerepvállalásra 1860-1861-ben vállalkozott újra. Deák – aki az 1848 áprilisában kivívott törvényeket tekintette jogalapnak – úgy vélte, a Habsburg uralommal való megbékélés jegyében időszerű, hogy kompromisszumos tárgyalások kezdődjenek a két fél között. A kiegyezést azonban nem bármi áron tervezte, így a magyar országgyűlés hatáskörét megcsonkító Februári Pátens tartalmát elfogadhatatlannak tartotta, de a tárgyalási készség jegyében az elutasítást az uralkodóhoz intézett felirati formában kívánta megtenni, szemben a másik, határozati stratégiával, amely nem ismerte el Ferenc Józsefet az ország királyának és mindenféle alkut elutasított. A szavazás végül a határozatiak vezetője, Teleki László öngyilkossága és Deák Ferenc hatásos felirati beszéde folytán utóbbi elképzelése szerint történt.

A kiegyezéshez vezető út kezdetét a politikus 1865-ben közreadott Húsvéti cikke jelentette, amit egy pár hónappal korábbi bécsi kezdeményezésre írt meg. Írásában megfogalmazta, hogy az alkotmányosság visszaállítása esetén a magyarok hajlandóak bizonyos engedményekre az áprilisi törvényekből annak érdekében, hogy a birodalom egysége fennmaradjon.

A felgyorsuló tárgyalások – amelyet rövid ideig megszakított a porosz-osztrák háború – kulcsszereplője volt Deák és a később miniszterelnökké kinevezett Andrássy Gyula. Miután a magyar tárgyalófél az osztrákok külpolitikai kudarcai után is tartotta magát a korábbi követelésekhez, 1867-ben a két oldal megkötötte a kiegyezést. Ezt többen bírálták, így mindenekelőtt Kossuth, aki úgy látta, a Monarchia halálra van ítélve, de Deák vélekedése szerint a kialkudott konstrukció összhangban volt a korábbi törvényekkel, az ország pedig „beékelve a hatalmas orosz és német birodalom közé”, függetlenségét önállóan nem őrizhetné meg.

Deák Ferenc politikai pályafutásának egyik mérföldköveként tekinthetünk a kiegyezés megkötésére. Mérsékelt, türelmes és nyugodt karaktere, kompromisszumokban gondolkodó látásmódja és jó taktikai érzéke folytán a haza érdekében megfogalmazott céljait sikeresen elérte. Kormányzati pozícióra nem vágyott, ilyesmit nem is vállalt, demonstrálva ezzel azt, hogy a tevékenységében nem a személyes ambíciók vezérelték.

A haza bölcse utolsó éveiben tartózkodott a politikai szerepvállalástól, betegsége, szívbaja egyre inkább elhatalmasodott rajta. Utolsó hónapjait szeretett gyámleánya, Vörösmarty Ilona és annak férje, a későbbi miniszterelnök, Széll Kálmán körében töltötte, míg 1876-ban, életének 72. évében utol nem érte a halál. A 19. század egyik legnagyobb formátumú politikusa volt, tevékenysége pedig sorsfordítónak számít a magyar történelemben.

Forrás:http://mult-kor.hu/20140425_deak_ferenc_a_puritan_politikacsinalo

Hirdetés

Olvass betegségekről, gyógymódokról, kutatásokról, hírekről, életmód, és tudomány kategóriában! DIABETIKA.HU >>>>>