Aki szembeszállt a kommunistákkal – Kovács Bélára emlékezünk


40622

Hirdetés

Hirdetés betöltése...

1947. február 25-én verte be a a megszálló szovjet hadsereg az egyik utolsó szöget a rövid életű magyar demokrácia koporsójába. Azon a hírhedt napon hurcolták el otthonából törvénytelenül a szovjet hadsereg katonái Kovács Bélát, mentelmi joggal rendelkező országgyűlési képviselőt – aki nem mellesleg éppen az Andrássy út 60. vallatószobáit pihente ki. E nap nemcsak a kisgazdapárt főtitkárának, hanem az országnak is sorsfordító volt. Kovács Béla letartóztatása mérföldköve a Rákosi-diktatúra kiépülésének és szimbolikus eseménye az ország szuverenitása végleges elvesztésének, amikor a gyakorlatban is bebizonyosodott, hogy a fiatal demokratikus Magyar Köztársaságban Szviridov altábornagy és a kommunisták az urak. Immár 14. alkalommal emlékezünk minden év február 25-én a kommunista diktatúrák áldozataira. Bár az emléknapot létrehozó országgyűlési határozat csak a középfokú oktatási intézményekre vonatkozik, az utóbbi években a megemlékezés országossá vált. Most felidézzük a gyászos nap eseményeit, illetve azt, hogy miért éppen a népszerű parasztpolitikusra esett a választás, akinek élete később meglehetősen érdekesen alakult.

Kovács Béla beszél az Újpesti Szabadtéri Játékokon

A magyar demokrácia születése

1945 novemberében Magyarországon tartották a hadat viselt európai országok harmadik országgyűlési választását. A megszállás alatt lévő, újjáépítésre váró ország addigi történelmének legdemokratikusabb választása volt ez, ahol a Független Kisgazdapárt a mandátumok 60%-ával elsöprő többségbe került. A 17%-os mandátumarányt elért MKP már 1945 decemberében a nem hivatalos pártprogramjává tette, hogy „a kisgazdapártot elemeire kell bontani”.

A kommunista hatalomátvételt segítette, hogy a kényszerkoalícióban a kulcsfontosságú Belügyminisztérium és a honvédség Katonapolitikai Osztálya a kormánytárcák aránytalan felosztásánál a kommunisták kezébe került, így Péter Gábor kiépíthette az MKP – és nem az állam – rendőrségét, az ÁVO-t. A „Párt ökle” folyamatosan szállította a Kisgazdapárt tagjairól a kompromittáló adatokat, lehallgatások, besúgások jelentéseit Rákosinak.

A szociáldemokratákat és a Nemzeti Parasztpártot is tömörítő Baloldali Blokkot 185 mandátummal megelőző FKGP olvasztását már 1946-ban megkezdték. Márciusban Sulyok Dezsőt és húsz képviselőtársát kommunista nyomásra zárta ki soraiból a Kisgazdapárt. A legnagyobb kormánypárt hibás taktikát választott: kompromisszumra törekedett és folyamatosan engedett Rákosiék minél messzebb menő követeléseinek. Talán így akart egységesebb belpolitikai hátteret a béketárgyalásokra, de Sztálin kegyeit így sem sikerült megnyerni a magyar ügynek.

A közép-európai kommunista hatalomátvételek forgatókönyveiben elengedhetetlen jelentőségű koncepciós perekre Magyarországon csak elvétve került sor, amíg a kisgazdapárti Pfeiffer Zoltán igazságügyi államtitkár volt. Ám Pfeiffer 1946. végi lemondása ennek is megnyitotta az utat. Kovács Béla eltávolítása már a Páter Kis Szaléz elleni koncepciós perben felmerült. A nyomozás során már itt el akartak jutni a népszerű parasztpolitikusig, sőt Mindszenty Józsefig, de a gépezetbe hiba csúszott: Kis Szaléz belehalt a vallatásokba.

Még 1946 decemberében értesült a politikai rendőrség egy „horthysta” polgári magántársaság, a Magyar Testvéri Közösség bizalmas beszélgetéseiről. Ilyen úgynevezett „fehérasztalos” társaságok nem voltak ritkák akkoriban, sok nem kommunista értelmiségi szövögetett terveket a békeszerződés utáni semleges Magyarország jövőjéről, amit az MKP hatalma nélkül képzeltek el. A társaságra a Katonapolitikai Osztály csapott le. Hamisításokkal, erőszakkal kicsikart vallomásokkal göngyölítették fel a „köztársaság-elleni összeesküvés” szálait prominens kisgazdapárti politikusokig, majd a nyomozás iratait átadták az ÁVO-nak.

Moszkvából azonban így is dorgálást kaptak Rákosiék, mert „a demokratikus építés sikerei Magyarországon kevésbé jelentősek, mint a szláv államokban” – azaz a térség országaihoz képest a magyar kommunisták le vannak maradva a diktatúra kiépítésében. Több sem kellett ahhoz, hogy a koncepciós per nagyobb sebességre kapcsoljon.

Még egy szelet szalámi

A vallomások alapján „kiderült”, hogy az összeesküvők a FKGP-t használták fedőszervül, amely hallgatólagosan támogatta is a szervezkedést. Így 1947 januárjában letartóztattak majd’ egy tucat kisgazdapárti politikust, (köztük Saláta Kálmánt), de még egy illegális kommunistát, Weisshaus Aladárt is. A demokrácián már ez jókora rést ütött, ugyanis országgyűlési képviselők is áldozatául estek a letartóztatási hullámnak. De az FKGP ezúttal is engedett: a Nemzetgyűlés megfosztotta a vádlottakat mandátumuktól.

Az 1945. november 15-én megalakult első, szabadon választott kormány. Ülő sor: (b-j) Dobi István, Zsedényi Béla, Tildy Zoltán, Szakasits Árpád, Rákosi Mátyás. Álló sor: (b-j) id. Antall József, Gyöngyösi János, Kovács Béla, Ries István, Bán Antal, Keresztury Dezső, Rónai Sándor, Nagy Imre és Gerő Ernő.

A kommunista gépezet most Kovács Bélát vette célba. Nehéz fába vágták fejszéjüket, hiszen a középparaszti sorból felemelkedett mecsekaljai politikus a FGKP országszerte ismert, legnépszerűbb tagja volt akkor. Kovács, aki 1945 augusztusától a kisgazdapárt főtitkára volt – rövid ideig földművelésügyi-miniszter is -, nem értett egyet a mindenáron meghajló kisgazda politikával. Nem egyszer vágta oda a Nemzetgyűlésben, hogy nem lesz több engedmény:

„Amíg mi politikai tényezők vagyunk Magyarországon, addig nem lehet róla szó, hogy az ország a Baloldali Blokk, vagy közelebbről megjelölve: a Kommunista Párt hitbizománya legyen”. A MKP reakciója  nem maradt el, a hangnem is egyre keményebb lett, Gerő Ernő fenyegetése jól példázza ezt: „Azt is mondja Kovács Béla, hogy frontot kell nyitni a szocializmus ellen. (…) Ez a front azonban (…) pozdorjává fog zúzódni”. Kovács erre elszánt harcot hirdetett a kommunisták ellen, megelőlegezve, hogy a magyar nép ugyanúgy fog elbánni velük, mint 1919-ben Horthyék Kun Béláékkal. Világos volt tehát: Kovács Bélától minél előbb meg kellett szabadulni.

A kisgazdákra szórt vádak abszurditását a korabeli közvélemény sem hitte el. A koncepció szerint azt a Horthy-rendszert akarták visszaállítani, amely alatt oly sokat szenvedtek, illetve eltörölni azt a köztársaságot, amelyet még jórészt ők irányítottak. Az egyik katonatiszt vádlott később írta is: „Ha mi, katonák, fegyveres felkelést akartunk volna szervezni, egy kicsit jobban is csináltuk volna.”.

A vallomásokat a Katonapolitikai Osztály pincéjében csikarták ki, amelyek egyedüli bizonyítékok voltak Kovács Béla terhére. A Baloldali Blokk követelte a Nemzetgyűléstől Kovács kiadatását, azaz mentelmi joga felfüggesztését. Bár 1947 telén már az sem jelentett védettséget, a legnagyobb párt egyik vezetőjét ekkor még törvényes úton akarták bíróság elé állítani. Ekkorra már a Budapestre befészkelt szovjet hatóságok is nyomoztak Kovács ellen.

Kovácsot kiadják a feje fölött

Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök még Kovács Béla ügyében is kompromisszumra törekedett. Február 8-án megállapodott a kormány, hogy a Nemzetgyűlés mentelmi bizottsága elé utalják az ügyet. Riesz István szociáldemokrata igazságügyminiszter próbálta a kihallgatást lehetővé tenni: javasolta a bizottságnak, hogy a kiadatásra mindenképp szükség van, mert „az összeesküvésben alapos gyanú terheli”, és csak vallomásával tisztázhatja magát.

18-án a Baloldali Blokk a kiadatásban, míg 19-én a Független Kisgazdapárt abban állapodott meg, hogy Kovácsot nem adják ki – ő a pártgyűlésen mindvégig ártatlanságát hangoztatta. De a kompromisszumra hajló vezetés kérésére másnap lemondott főtitkári pozíciójáról, illetve a kisgazda pártlap, a Kis Újság főszerkesztői tisztségéről.

Február 21-én a Nemzetgyűlés mentelmi bizottságában Marosán György és Farkas Mihály benyújtották a két munkáspárt nevében a mentelmi jog felfüggesztéséről szóló javaslatot. A törvényhozás ezúttal már nem engedett: a bizottság azt ötórás vita után elutasította. Itt a magyar Nemzetgyűlés végre megmutatta erejét a meghátrálás helyett, az alkotmányosság még felül tudott kerekedni a politikai és külső (szovjet) nyomáson. A nyomozást ugyanis a többség parlamenti vizsgáló bizottságra akarta bízni.

A Magyar Köztársaság kikiáltása a Parlament előtt (1946. február 1.)

Nagy Ferenc ennek ellenére kiutat próbált találni a súlyos helyzetből, mivel az MKP továbbra is ragaszkodott Kovács kihallgatásához. A baranyai politikus ekkor hazatért falujába – ekkor még nem tudhatta, hogy erre később évekig nem lesz lehetősége. A miniszterelnök és Varga Béla (ők ketten alkották Kováccsal a FKGP „vezető triumvirátusát”) 24-én megállapodott Rákosi Mátyás kommunista és Szakasits Árpád szociáldemokrata pártvezetővel, hogy Kovács Béla „önként” vállalja a rendőrségi kihallgatást.

A feltételek a következők voltak: a kihallgatásról jegyzőkönyvet vesznek fel, amit Kovács aláír, a kihallgatása 48 óráig tarthat, a rendőrség nem akadályozhatja szabad mozgásában, továbbá újabb 48 óra elteltével a rendőrség az anyagokat átadja a Népügyészségnek, amely elrendelheti az előzetes letartóztatást. Tildy Zoltán köztársasági elnöknek személyesen kellett rábeszélnie Kovácsot, hogy vállalja az ügyet.

Andrássy 60-ból szovjet fogságba

1947. február 25-ének reggelén a Budapestre visszatért Kovács Béla az alkunak megfelelően jelentkezett az Andrássy út 60-ban ügyvédjével, a volt igazságügyi miniszterhelyettessel, Pfeiffer Zoltánnal. Mentelmi jogával nem élt.

A Parlament előtt

Péter Gábor udvariasan fogadta, majd egy tisztje egy homályos terembe kísérte, ahova hirtelen bezúdultak a vallatók és öblös hangon gyalázni kezdték. A „hazaáruló”, „reakciós gazember”, „büdös paraszt” és „titkos társasági összeesküvő” kifejezések hallatán szóhoz sem jutott a képviselő. Ezután elvezették egy másik terembe, ahol szembesítették hónapok óta ott raboskodó párttársaival. Ők a több hónapos megdolgozás hatására könnyes arccal Kovács szemébe mondták, hogy ő volt a titkos társaság irányítója, az összeesküvés politikai irányítója.

A két órája tartó kihallgatást Kovács védője, Pfeiffer szakította félbe. Kivételes bátorsággal berontott az Andrássy út 60-ba, és követelte Kovács kiadását. A botrányt kerülni akaró Rajk László belügyminiszter telefonon felhívta Szviridov altábornagyot, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnökét, aki engedélyt adott rá, hogy Kovácsék elmenjenek. Mikor Kovácsot Pfeiffer elé vezették, rémült arccal mondta: „ezt nem lehet túlélni”. Ezen gyanús fordulat ellenére azt hitték, megúszták.

Kovács azt követően beszámolt a Miniszterelnökségen barátjának, Nagy Ferencnek az eseményekről, majd ebéd után visszament a „Terror Házába”, ahol ismét szembesítették volt kollégáival. Továbbra is kitartott álláspontja mellett, miszerint nem tudott ilyen összeesküvésről. Estefelé a Váci utcai lakásában két orosz állambiztonsági tiszt zavarta meg Kovács Béláné, Samu László kisgazda képviselő és egy további vendég beszélgetését. Az NKVD tisztek házkutatást tartottak és iratokat foglaltak le.

Eközben Kovácsot az említett titkosszolgálat tisztjei az Andrássy útról házához kísérték, majd este 8 órakor megszólalt a csengője és egy NKVD tábornok jelenlétében a szovjet katonák elhurcolták. A halálra rémült Kovács Bélánét a sztálini titkosszolgálat tisztje azzal nyugtatta, hogy néhány nap múlva hazaengedik férjét. Ekkor még nem tudhatták, hogy a néhány nap több mint kilenc évet jelent.

Kovács, az „imperialista kém”

Másnap a SZEB közleményt adott ki, amelyben tudatták: Kovács Bélát a fegyverszüneti egyezményben lefektetett jogukra hivatkozva letartóztatták „földalatti szovjetellenes, fegyveres terrorista csoportok kialakításában és a szovjet hadsereg ellen irányuló kémkedés megszervezésében való aktív részvétele miatt”. Eddig nem került elő közvetlen bizonyíték arra nézve, hogy Kovács eltávolítására Rákosiék kérték volna a szovjet elvtársak besegítését.

A történeti irodalom a körülmények alapján mégis így tartja, amit Vas Zoltán 1982-es, a BBC-nek adott interjúja is megerősít. A kommunista „ötösfogat” tagja így nyilatkozott akkor: „Kovács Béla olyan népszerű volt, hogy nem tudtuk népszerűsége miatt magyar bíróság elé állítani, mert nem volt olyan magyar bíróság amely hajlandó lett volna elítélni, akkor a szovjet hadsereghez fordultunk, hogy ők tartóztassák le (…) Elhurcolták Magyarországról azzal a váddal, hogy imperialista kém és kémkedett a szovjet hadsereggel szemben.”

Nagy Ferenc lemondatása

A mentelmi jogának elvileg még mindig birtokában lévő nemzetgyűlési képviselőt a Vilma Királyné útja (ma: Városligeti fasor) 34. szám alatti épületbe vitték, amely már a főváros ostroma óta a szovjet állambiztonság rendelkezésére állt. Itt három hónapon át folyt kihallgatása, illetve további „tanúkkal” való szembesítése, amelyeket a MKP Nagy Ferenc májusi megbuktatására használt fel. Éppen akkor vallott ugyanis Kovács a miniszterelnökre – mint az összeesküvés következő résztvevőjére -, amikor az Svájcban tartózkodott, ahol így kénytelen volt emigrációban „maradni”, elkerülvén volt párttársa sorsát.

Az ország szuverenitásának súlyos megsértésére a Nyugat jegyzékekkel és sajtótámadásokkal reagált. A SZEB amerikai része jogos problémára hívta fel a figyelmet: Kovácsot mégsem a „köztársaság-ellenes összeesküvés” leple alatt távolították el, hanem szovjetellenes kémkedés vádjával – ennek ellenére „derült ki” kihallgatása során, hogy mégis részt vett az összeesküvésben, ami kapóra jött Nagy Ferenc lemondatásához.

Ezen kívül az amerikaiak és a britek azt kifogásolták, hogy a szovjetek hiába hivatkoztak a fegyverszüneti egyezményben lefektetett jogukra, hogy saját biztonságuk érdekében közbelépjenek, ugyanis azzal a szovjetek sértették meg a SZEB alapszabályait, hogy arról nem tájékoztatták előre a másik két nagyhatalmat. Kovács Béla letartóztatása tehát mindenképpen törvénytelen volt. Szviridov altábornagy válaszjegyzéke a belpolitikába való beavatkozás vádjára és a Kovács Bélát mentő érvekre komédiába illően válaszolt: „beismerte”.

Fogságban

A közhiedelemmel ellentétben Kovács Béla sosem volt a Gulag foglya. A budapesti fogsága után Sopronba, majd még 1947-ben az osztrák Neunkirchenbe került, Ausztria szovjet megszállási zónájának koncentrációs táborába. Itt több magyar fogolytól értesült a hírhedt kékcédulás választásokról. Innen később Baden bei Wienbe helyezték át, amelynek villájában rendezték be a szovjetek közép-európai elhárító parancsnokságukat, de börtönt is üzemeltettek. Itt Kovácsnak jó sora volt, udvariasan bántak vele. Leveleket írhatott (bár azokat nem küldték el), sétálhatott, és sokat sakkozott a börtönparancsnokkal. Mindeközben neje hiába kérte a kormányt, Rákosit vagy a szovjet parancsnokságot, hogy legalább bírósági tárgyalást eszközöljön ki férje számára.

1951-ben a foglyot Moszkvába szállították az Állambiztonsági Minisztérium börtönébe, 1952-ben pedig a minisztérium egy határozatában 25 év szabadságvesztésre ítélte. Az elhurcolt politikusnak tehát ítélete már volt, de bírósági tárgyalása továbbra sem. Két évig raboskodott Verhnyij Uralszkban, majd Sztálin halála után Vlagyimirbe szállították. Felesége visszaemlékezései szerint itt találkozott Berijával, Sztálin kémfőnökével, aki a Generelisszimusz halála utáni politikai harcokban került a vesztes oldalra.

Bár munkára nem kötelezték, nem kegyetlenkedtek vele, egészsége mégis drasztikusan romlott. Szívbetegségét és reumáját az orosz börtönorvosok még kordában tartották. A desztalinizáció börtönkörülményein is javított. 1955-ben már levelezhetett családjával a Vöröskereszt révén, olvashatott, sokat dominózott és megtanult oroszul, mire kiolvasta a börtönkönyvtárat – köztük Lenin műveivel. Német fogolytársai anyanyelvét is megtanulta és angolból társalgási szintre jutott. A koszt azonban továbbra is szűkös volt, és legyengülését az is elősegítette, hogy nikotinfüggőségét a cigarettával jól ellátott orosz börtönökben bőségesen tudta csillapítani.

1955-ben kegyelmi kérvényt írt Bulganyin szovjet kormányfőnek, mire szeptemberben a Szovjetunió Legfelső Tanácsa átadta a magyar hatóságoknak. Először Nyíregyházára, majd Jászberénybe szállították, ahol meglepetésére durvábban bántak vele, mint a szovjet börtönökben. A többszöri verés csak rontott egészségén. Mikor 1956 januárjában felesége végre meglátogathatta, ledöbbent: 47 éves, lesoványodott férje sokkal idősebbnek nézett ki, tekintete megszigorodott. Áprilisban engedték szabadon a budapesti körzeti börtönből.

Az államfői hivatalokat ellátó Elnöki Tanács nyomban kegyelmet adott Kovács Bélának, megszüntetve az ellene 1947. tavasza óta folyó eljárást. Falujába hazatérve lakása zarándokhellyé vált. Meglátogatta többek között Vas Zoltán, volt titkára Göncz Árpád (a rendszerváltás utáni Magyarország köztársasági elnöke), volt párttársa, Dobi István, aki időközben kommunista politikus lett, sőt még Rákosi is találkozóra hívta júliusi leváltása előtt.

Kovács Nagy Ferencet és Tildy Zoltánt hibáztatta meghurcolásáért, ugyanis szerinte ők meg tudták volna akadályozni azt. Kovács Bélát ráadásul letartóztatása után nem sokkal kizárták a Független Kisgazdapártból, amit hazatérése után sem tudott megbocsátani.

Szovjet fogolyból Nagy Imre minisztere

Az 1956-os forradalomban újra szerepet kapott a magyar politikában. Nagy Imre ugyanis „meghívta” első kormányába, amit némi huzavona után elvállalt. A betegeskedő Kovács október 31-i pécsi beszédében nem sajnáltatta magát: „Az én szenvedésem oly kicsi ahhoz mérten, amit a magyar népnek kellett elszenvednie”. Rákosit „pokolból fölszabadult ember”-nek nevezte, és megrótta a FKGP-t is, mert „megtagadták saját főtitkárukat”.

A sors itt ismét összehozta Tildy Zoltánnal, akivel most minisztertársak lettek. A régi székházában újjáalakult Független Kisgazdapárt elnökévé választotta, kiköszörülve a kitagadással ejtett csorbát. A szovjet tankok megjelenését követően Kovács három társával együtt az USA nagykövetségén keresett menedéket. Washington azonban csak egyiküknek, Mindszenty József hercegprímásnak adta meg a menedékjogot, így Kovács hazatért falujába.

Kádár személyes közbenjárására nem érte atrocitás a forradalmi kormány államminiszterét, sőt még 1956-ban Kádár kétszer is találkozott vele, hogy együttműködésre bírja, ugyanis égető szüksége volt új hatalmának bármilyen legitimációra. De Kovács elmondása szerint nem kívánt azonosulni a „proletárdiktatúra erőszakos oldalával”.

1958-ban, miután a Nagy Imre-per vizsgálati szakaszában kihallgatták, már elhatalmasodott rajta szívbetegsége és magas vérnyomása. Kádár rábeszélésére a novemberi országgyűlési választásokon elindulva képviselői mandátumot nyert, de csak egy napot töltött a parlamentben: a megnyitó ülés után tüdővérzést kapott. Ezután már több időt töltött a pécsi klinikán, mint otthon. 1959. június 21-én hunyt el Pécsett 51 éves korában. Bár temetésére Kádár gyásztáviratot küldött, nem akarta a ceremóniát néma tüntetéssé tenni, így mondhatni gyorsan lezavarták a szertartást.

Rockenbauer Zoltán, a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere leplezte le Kovács Béla egykori kisgazda politikus, a Független Kisgazdapárt hajdani főtitkárának szobrát a Kossuth téren

Életútja a 20. század demokratáinak egyik legtragikusabb nemzedékét jelképezi, amelynek tagjai elnyomott ellenzékiként tevékenykedtek a két világháború között, a nemzetiszocialista diktatúra alatt az ellenállási mozgalomban életüket kockáztatják, majd a háború után néhány évig élteti őket a remény, hogy végre demokráciát építhetnek, amikor olyanoknak esnek áldozatául, akikkel együtt küzdöttek a német megszállás alatt.

Az elrabolt kisgazda politikust 1989 májusában rehabilitálta a Szovjetunió Legfőbb Katonai Ügyészsége. (négy hónappal korábban a moszkvai Legfelső Tanács Elnöksége rendeletben rehabilitálta az 1930-as, 40-es, 50-es évek terrorjának áldozatait.) A magyar külügyminisztérium Kovács Béla leánya, Irén kérésére kérte vissza fél évszázad múltán – immáron Oroszországtól – a hírhedt februári nap házkutatásának lefoglalt iratait, a rehabilitáló igazolással egyetemben. Kovács Irén adományozása révén azok ma is megtekinthetőek a Magyar Nemzeti Múzeumban.

Kovács Béla ma a kommunista diktatúrák áldozatainak szimbóluma. Az ő életútja jelképezi a „felszalámizott” Kisgazdapártot, az Andrássy út 60. kihallgatószobáit (annak ellenére, hogy azon kevesek közé tartozik, akiket ott nem ért fizikai bántalmazás), a demokráciát védő törvények semmibevételét, fordulatot a „fordulat évében”, a koncepciós pereket és a Szovjetunióba való elhurcolást. Jelenleg pécsi szülőházának utcája a nevét viseli. A fővárosi Váci utca 54. szám alatt márványtábla emlékezik elhurcolására, 2002-ben leleplezett szobra azt az Országházat „őrzi”, amely 1947. február 21-én egy szuperhatalom nyomása ellenére nem volt hajlandó őt kiadni.

Forrás:http://mult-kor.hu/20140225_aki_szembeszallt_a_kommunistakkal__kovacs_belara_emlekezunk

Hirdetés

Olvass betegségekről, gyógymódokról, kutatásokról, hírekről, életmód, és tudomány kategóriában! DIABETIKA.HU >>>>>